Majdnem a kukába került a világ egyik legnagyobb hatású horrorfilmje

by admin



Most, hogy idén végre bemutatják a Nosferatu című horrorfilm újabb változatát, amit A boszorkányt és A világítótornyot is rendező Robert Eggers rendezett, és nem mellesleg októberben a Magyar Zene Házában élő zenei kísérettel meg lehet nézni az eredeti, 1922-es változatot, itt az ideje felidézni azt a jogi mizériát, ami F. W. Murnau páratlan hatású és még ma is abszolút működő horrorfilmjét vette körül.

Divatos kifejezéssel élve ugyanis a Nosferatu olyan, mint egy Wishről rendelt Drakula. Mindenkit kicsit máshogyan hívnak benne, más országban játszódik, a karakterek össze vannak gyúrva, az apró részletek sem ugyanolyanok, de a lényegen nem változtat: egy messzi, rejtélyes föld vérszívója az európai civilizációba megérkezve vériszamos zűrzavart okoz. A vérszívót Orloknak hívják, a Harker-párt Hutternek, a helyszín nem Anglia, hanem Németország, és a főgonosz sem éppen egy snájdig úriember, aki mondjuk nem sokkal később Lugosi Béla volt, hanem inkább egy rágcsálószerű rém, óriási metszőfogakkal és karmokkal, nagy fülekkel.

A Nosferatu a német expresszionista horrorfilmek egyik legjobb és legismertebb példája a Gólem vagy a Dr. Caligari után: tele van fény-árnyék játékokkal, fenyegető hangulattal, de nagy váltás a műfajhoz képest, hogy egy részét nem stúdióban vették fel, hanem a természetben, amitől Orlok figurája még természetfelettibb, még bizarrabb lett. A rémet a német Max Schreck játssza, és annyi különböző összeesküvés-elmélet volt vele kapcsolatban, hogy A vámpír árnyéka című 2000-es film már egyenesen arról szólt, hogy valójában egy vérszívó volt, sminkelni és maszkírozni sem kellett, csak folyamatosan szállítani neki az áldozatokat, hogy meggyőző alakítást nyújtson.

Murnau ekkor már elismert filmrendező volt a náci korszak előtti Németországban, az operatőre a szintén elismert Fritz Arno Wagner volt, a forgatókönyvet a többek között a Gólemért is felelős Henrik Galleen írta, egyik legfőbb alkotótársa pedig a szabadkőműves, okkult kapcsolatokkal rendelkező, Alistair Crowley brit sátánistát személyesen is ismerő Albin Grau volt. Grau a film producere volt, és a berendezésért és díszletekért is ő felelt, valamint ő volt a társtulajdonosa a rendezővel közösen létrehozott filmprodukciós cégnek, a Prana-Filmsnek. Annak a Prana-Filmsnek, amit nem sokkal később inkább csődbe vittek Stoker örököse miatt.

Ugyanis akármennyire Bram Stoker 1897-es regényét vették alapul Murnauék, engedélyt vagy bármi hasonlót nem kértek a feldolgozásra. Nem is készült belőle addig más filmváltozat – bár elvileg a Nosferatut megelőzte a Drakula halála című 1921-es film, nem tudni pontosan, hogy az mennyire használja fel a regényt, ugyanis pár töredéktől eltekintve a film elveszett. Florence Balcombe Stoker, az író özvegye akkor értesült arról, hogy a németek feldolgozták férje munkáját, amikor valaki elküldte neki a Nosferatu premierpartijának plakátját, rajta a felirattal, hogy Bram Stoker inspirálta a filmet.

Az özvegy pedig perrel fenyegetőzött. Miután többször is sikertelenül járt, a filmgyártó cég pedig a csődeljárás miatt nem tudott kártérítést fizetni, Florence Stoker azt kérvényezte, hogy pusztítsák el a film összes kópiáját. A bíróság ezt meg is engedte neki, Németországban pedig elkezdték megsemmisíteni a Nosferatu tekercseit. A film eredeti negatívjai elvesztek, néhány külföldön keringő változatot pedig elkoboztak. Persze ez nem azt jelenti, hogy eltűnt a föld színéről, még a némafilmek kérdéses minőségű megőrzésének korszakában sem, voltak vetítések angolszász területeken, 1922-től kezdve Budapesten is vetítették.

„Már úgyszólván mindenkinek idegrendszerében ott nyugtalankodik a bennünket körülvevő ismeretlen világtól való rettegés, és ez magyarázza meg azt a rendkívüli sikert, amelyet a Drakula-film aratott”

– írta róla 1923-ban a Színházi Élet.

„A valóságnak és a hatodik érzék világába tartozó misztikumnak olyan csodálatos keveréke ez a film, hogy a közönség néha halálos csöndben, néha pedig az izgalomtól megborzongva, morajlón nézte a vásznon lepergő cselekményt”

– ezt pedig a premier évében a Pesti Hírlap. Érdekes módon a korabeli magyar sajtó sem teketóriázik, és simán Drakula-adaptációként hivatkoznak rá, vagy kerek perec Drakulaként. Stoker keresztnevével viszont néha bajban vannak (Brahm vagy Brahms vagy Brahl).

Amennyire a német és az európai sajtó odavolt a filmért, az angol és az amerikai kritikusok annyira utálták, többek között „halvaszületett Caligari”-nak nevezték, vagy csak egyszerűen panaszkodtak, hogy nem hihető, amit látnak.

Bram Stoker még életében is odafigyelt a szerzői jog által nyújtott lehetőségekre: nyolc nappal a Drakula megjelenése előtt a Lyceum Theatre egy alkalommal előadott egy színpadi adaptációt belőle. Stoker maga volt a londoni színház üzleti igazgatója, a célja pedig az volt, hogy megelőzze azt, hogy más színházak vagy színházi írók lemásolják a megjelenés előtt álló regényének szenzációsabb részleteit. Azaz ha valaki szeretné lenyúlni a Drakulát, akkor Stoker már kopogtathat az illető ajtaján azzal, hogy ő már ezt megcsinálta, igaz, csak egyszer.

Végül a színház volt az, ami meghozta Stoker özvegyének a sikert, ugyanis amíg a megfilmesítést el akarta pusztítani, a színházi adaptáció lehetőségét eladta másoknak. Hamilton Deane drámaíró elkészítette a húszas évek második felében a Drakula hivatalos adaptációját Londonban, és a siker miatt mehetett is a Broadwayre, ahol nem más játszotta a címszereplőt, mint a már emlegetett Lugosi Béla. A színpadi változat sikeres lett, a Universal stúdió lecsapott a megfilmesítési jogokra, 1931-ben pedig elkészült a Drakula, Lugosi főszereplésével.

Ha minden igaz, a Nosferatunak egy eredeti kópiája sem maradt fenn, mármint Németországban gyártott, német feliratokkal ellátott példány. Minden elérhető változat – és elérhető, mert ma már közkincsnek számít – más kópiákból lett összerakva, felújítva, gatyába rázva. Ma már ott tartunk, hogy YouTube-on is elérhető évek óta. Úgyhogy jó szórakozást:

És ha ez még nem lett volna elég, van itt két másik Drakula témájú Észkombájnunk:

(Források: Literary Hub, Crimereads, Mental Floss.)



Source link

You may also like

Leave a Comment