Donald Trump és a világbéke

by admin


Biztosan hallották már, hogy ha Donald Trump lenne az elnök, akkor Vlagyimir Putyin nem támadta volna meg Ukrajnát. Vagy ha megtámadta volna is, akkor Trump alatt már rég béke lenne. És azt is biztos hallották már, hogy ha Trump lett volna az elnök, akkor a Hamász terroristái sem mertek volna buldózerrel nekiesni a gázai határzárnak, és a Közel-Keletet messzire elkerülné a háború.

Ezt a nézetet nemcsak a volt és talán eljövendő amerikai elnök sulykolja híveinek és potenciális választóinak, hanem a magyar kormány és a kormánymédia is. 2022 óta bármikor hangzik el Donald Trump neve, akkor az csakis a „béké”-vel összekapcsolva történhet. Orbán Viktor, Szijjártó Péter, nyomukban pedig természetesen familiárisaik ezt a kapcsolatot a szuperlatívusz szintjére pörgették fel azzal a szlogennel, hogy

A béke neve: Donald Trump.

Az amerikai és a magyar trumpizmus szinergiája június közepén teljesült be, amikor az exelnök fia, Donald Trump Jr., a magyar kormány káderképzőjében, az MCC vendégeként bizonygatta, hogy ha az apja hatalomra kerül, akkor „öt perc alatt véget vetünk az ukrajnai háborúnak”, mert „ezek nem olyan bonyolult dolgok, ha nem vagy teljesen idióta”.

Ezt egyszerű lenne elintézni azzal a Telexen is részletesen bemutatott jelenséggel, miszerint a magyar kormánypropaganda tökéletesen idomult a trumpi nyelvezethez, mert a Fidesz amerikai külpolitikájában az államközi kapcsolatok ápolása-fejlesztése helyett előtérbe került a republikánus harcostársak meggyőzése arról, hogy a NER a Trump-féle antiwoke-antimigrációs politikának a közép-európai előőrse.

Ráadásul a nemzetközi politika sokrétűsége alapvetően nem kedvez a tényellenőrzésnek, a „Mi lett volna, ha…” kezdetű eszmefuttatásokat nehéz beszuszakolni egy igaz–hamis skálára. A mindenkori amerikai elnökök kezét megköti az a tény, hogy egy USA-szintű globális szövetségi rendszert működtető hatalomnak olyan stratégiai prioritásai vannak, amelyeken csak tektonikus tempóban lehet változtatni.

Szóval ha megkapargatjuk – márpedig elnöksége végén alaposan megkapirgáltuk –, Trump elnökségének külpolitikájában a nagy csinnadratta mellett meglehetősen kevés az egyedi elem. Másfelől ha Trumpnak sikerül egy újabb elnöki ciklust elnyernie, akkor a Fehér Házba egy, az első ciklusánál minden szempontból radikálisabb programmal, és – a republikánus pártban élvezett dominanciájának köszönhetően – sokkal kevesebb politikai kompromisszumkényszerrel tér vissza, ami felértékeli a politikus saját elképzeléseit.

Nem annyira a békéért, hanem a profitért harcolt

Donald Trump békepárti imázsát a 2015-ös republikánus előválasztáson alapozta meg, amikor azzal különböztette meg magát riválisaitól, hogy élesen kritizálta a 21. század két nagy, költséges és értelmetlen amerikai katonai kalandját, az afganisztáni és iraki háborút, amelyekért en bloc a washingtoni „elitet”, azaz a két párt külpolitikai héjáit és a számukra muníciót szolgáltató befolyásos kutatóintézeteket tette felelőssé – méghozzá teljes joggal. Csakhogy Trumpnak – a 2015–2016-os kampány másik elitellenes sztárpolitikusával, Bernie Sandersszel ellentétben – nem önmagában az amerikai katonai műveletekkel volt baja, és állításaival ellentétben valójában a kétezres évek elején ugyanúgy támogatta a 2003-as iraki háborút és a 2011-es líbiai katonai intervenciót, mint Jeb Bush vagy Hillary Clinton.

Ami nagy különbségnek számít, hogy Trump sokszor kendőzetlenül kimondja, az Egyesült Államoknak kizárólag abban az esetben kell távoli országokban hadat viselnie, ha abból az amerikai cégeknek közvetlen hasznuk származik – így például 2019-ben az Iszlám Állam elleni háború lezárása után arra utasította a Kelet-Szíriában harcoló amerikai csapatokat, hogy „kompenzációként” tartsák megszállva a Deir-ez-Zór környéki olajmezőket.

Amerikai katonai járművek a szíriai Deir-ez-Zór tartományban – Fotó: Omer Al Diri / Anadolu Agency / AFP

Amerikai katonai járművek a szíriai Deir-ez-Zór tartományban – Fotó: Omer Al Diri / Anadolu Agency / AFP

Azonban ezek a nüanszok nem érték el a külpolitikai finomságokra eleve nem túl érzékeny amerikai választók ingerküszöbét, és Trump sikerrel alapozta meg egy, az amerikai érdekekhez foggal-körömmel ragaszkodó, az Egyesült Államok globális katonai szerepvállalásait visszanyesegető, a katonai erő helyett az alkuk erejét alkalmazó politikus képét. Trump az elszigetelődéspártinak mutatott (izolacionista) külpolitikai irányvonalával egyáltalán nem számít forradalmárnak az amerikai elnökök között.

Az „Amerika az első!” szlogennek évszázados hagyománya van – és ugyanilyen régi hagyománya van a szlogen kreatív értelmezésének.

1916-ban például Woodrow Wilson azzal a szlogennel nyerte meg az elnökválasztást, hogy „Távol tartott minket a háborútól” – majd egy évvel később beléptette az Egyesült Államokat az első világháborúba. De Barack Obama 2008-as előválasztási győzelmét is nagyban köszönheti annak, hogy riválisával, Hillary Clintonnal szemben szenátorként nemmel szavazott az iraki háborúra, és ígéretet tett az Irakban harcoló amerikai csapatok kivonására. De ugyanő volt az, aki 2014-től az Iszlám Állam elleni harcra vissza is küldte a három évvel korábban távozó amerikai katonákat, és az Egyesült Államok tíz évvel, két elnöki ciklussal később is gigantikus támaszpontokat üzemeltet Irakban.

Donald Trump eleve csak sűrű idézőjelek között említhető békepártisága elnöki ciklusa alatt csak korlátozottan érvényesült. Elnökként támogatta az amerikai védelmi költségvetés rekordméretűre duzzasztását, adminisztrációjában magas pozíciókhoz juttatott több hadiipari lobbistát, és rengeteget büszkélkedett azzal, milyen eredményesen lobbizott külföldön amerikai hadiipari megrendelésekért.

Kim Dzsongunt atomháborúval fenyegette – mielőtt többször is találkozott vele –, az amerikai légierő és tüzérség pedig Mariupolt és Gázát megelőlegező totális pusztítást hozott az Iszlám Állam által megszállt szíriai Rakkára. És miközben elnöksége alatt saját héjáival is szembemenve tartotta vissza az amerikai hadigépezetet egy Irán elleni háborútól, a Teheránnal kötött nemzetközi nukleáris egyezmény felmondásával ürügyet teremtett a perzsa államnak az urándúsítás folytatásához.

2020-ban védelmi miniszterét kétszer is arra akarta rávenni, hogy Mexikó területén intézzen rakétacsapást a helyi drogkartellek telepei ellen, azonban Mark Esper a kérést az ötlet abszurd jellege és a borítékolható diplomáciai vihar miatt elutasította – jellemző, hogy mára az amerikai katonai erő Mexikóban való bevetése a republikánus párt egyik külpolitikai alapvetésévé emelkedett.

Összességében tehát Trump más hangsúlyokkal, de ugyanolyan szívesen nyúlt a külpolitikájában katonai megoldásokhoz, mint elődei.

A boldog békeidők

Ami fontos különbség, hogy a Trump-korszak boldog békeidőknek tűnik az olyan, a globális stabilitást és az emberek személyes biztonságérzetét megsorozó események után, mint a tálib hatalomátvétel Afganisztánban, az ukrajnai, majd a gázai háború. Ezek az események ráadásul mind Joe Biden elnökségére estek, és ez nemcsak a „bezzeg Trump alatt béke volt” közvélekedést erősítette meg, hanem azt a képzetet is, hogy ha Trump maradt volna az elnök, akkor ezek a konfliktusok ki sem törtek volna.

Ez a feltételezés a tálib hatalomátvétel esetében kapásból elvethető, hiszen az ország összeomlását előidéző amerikai csapatkivonásról szóló döntést már Donald Trump meghozta (élvezve az afganisztáni szerepvállalást már Obama alelnökeként ellenző Biden támogatását).

A magyar kormány békepárti narratívájába nehezen beszuszakolható gázai háború – ahol az Izrael által elszenvedett Hamász-terrortámadásra adott válasz mára egy súlyos civil áldozatokkal járó, éhínséget, a Hamász felszámolása mellett a terület lerombolását is magában foglaló, nyolc hónapos háborúba torkollott – Trump számára is kényelmetlenül bonyolult üggyé duzzadt. Ez a kényelmetlenség érthető, ugyanis a konfliktus egyaránt szervesebben kapcsolódik az amerikai belpolitikához, az amerikai közel-keleti stratégiához és személyesen Trumphoz.

Ennek megfelelően bár ennél a konfliktusnál rendszeresen előkerül a „soha nem történt volna meg, ha én vagyok az elnök” frázis, és a Hamász terroristáin kívül rendszeresen megkapja a magáét Benjámin Netanjahu és persze Joe Biden is, teljesen hiányoznak a gázai megoldásra vonatkozó magabiztos ígéretek. Nyilatkozatai alapján úgy tűnik, leginkább annak örülne, ha az óriási erőfölényt élvező Izrael így vagy úgy, de lezárná a háborút; és ha ez így történne, akkor Trump nem hánytorgatná fel ennek humanitárius mellékhatásait.

Trump, az egyszemélyes elrettentő erő

Na de a magyar kormánypropaganda számára a „Háború” az orosz–ukrán háború, a „Béke” pedig az ennek varázsütésre véget vető fegyverszünet; minden más konfliktus csak a gonosz globalizmus világválságának ijesztő, de mégis csak járulékos eleme.

Trump narratívája ukrán kérdésben letisztult: ha ő lett volna az elnök, akkor Vlagyimir Putyin nem támadta volna meg 2022 februárjában Ukrajnát, és ha ő lesz az elnök, akkor 5 perctől 24 óráig terjedő időintervallumon belül meg is köti a békét.

Talán soha nem fogjuk pontosan megtudni, mi is indíthatta Putyint a teljesen elméretezett inváziós haditerv végrehajtásáról szóló parancs kiadására, és azon is évtizedekig fognak vitatkozni, mennyiben szerves folytatása a 2022-es invázió a korábbi évek orosz agressziójának. Azonban ha feltételezzük (valószínűleg helytelenül), hogy az inváziót el lehetett volna kerülni, ha Ukrajnát kevésbé kezdi el felfegyverezni a Nyugat, akkor Trump semmit nem tett az orosz stratégiai igények kielégítéséért: az Egyesült Államok 2017 és 2021 között sorra hozta meg a Kreml-közeli üzletemberek elleni szankciós határozatokat, felmondta a közepes hatótávolságú rakéták korlátozásáról szóló egyezményt, és az Obama-éra gyakorlatán változtatva elkezdett fegyvereket is szállítani Ukrajnának.

Putyin és Trump találkozója a 2019-es oszakai G20-csúcson – Fotó: Kremlin Press Office / Anadolu Agency / AFP

Putyin és Trump találkozója a 2019-es oszakai G20-csúcson – Fotó: Kremlin Press Office / Anadolu Agency / AFP

A Putyinnal való látványos (és eredménytelen) találkozói ellenére Trump soha nem gyakorolt befolyást az orosz elnökre, az ukrajnai invázió teljesen váratlanul érte, és ezért napokig nem is tudott értelmes és koherens véleményt megfogalmazni a történésekről. A magyar nyilvánosságban megafonizált békepárti szólamai mellett néha olyan kijelentéseket is tesz, amelyek elnökként súlyos és ijesztő következményekkel járnának.

Egy idén májusi adománygyűjtő esemény résztvevői például a Washington Postnak némiképp megrökönyödve mesélték, hogy Trump azzal hencegett, hogy amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, akkor bombázókat küldött volna Moszkvára, és azt állította, hasonlóképpen cselekedne, ha Kína megtámadná Tajvant.

Persze az ilyen kijelentéseket – Donald Trumpról van szó – helyükön kell kezelni. Ez a hely pedig Alexander Motyl nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó kutató szerint nem más, mint Trump személyes elrettentő erejének építgetése. Motyl úgy látja,

Trump konkrétan az Egyesült Államok Dmitrij Medvegyevévé vált, aki kiszámíthatatlan, felelőtlen nyilatkozataival, „az őrület fenyegetésével” akarja sakkban tartani Amerikai riválisait,

ezeknek a vezetőknek a nemzetközi kapcsolatok logikája mellett mindig figyelembe kell venniök azt az X-faktort, hogy egy nemzetközi incidenst személyes sértésnek vesz, bekattan, és az előre kalkulálhatónál jóval erőteljesebben csap oda.

Trump korunk nagy üzletkötőjének tartja magát, aki meg volt győződve arról, hogy karizmája segítségével az intézmények fölött átnyúlva képes lesz fontos nemzetközi konfliktusokat megoldani egy-egy személyes találkozóval. Ez sem Putyinnal, sem Kim Dzsongunnal nem jött össze ugyan, de mégis ez a fő ihletője az „egy telefon, és véget vetek a háborúnak” ígéreteknek és várakozásoknak.

Amellett, hogy Trump idegesítően – oké, az amerikai külpolitika egykori és talán leendő irányítójaként idegesítően – sokszor fut bele olyan nehezen értelmezhető eszmefuttatásokba, mint amikor Vlagyimir Putyint az Egyesült Államok NATO-szövetségesei megtámadására buzdítja, az ötletszerűség mögött a politikus baljósabb aspektusa is felsejlik.

A nemzetközi stabilitást garantáló – vagyis eddig garantáló – normák és intézmények iránti közöny miatt Trumpot kevéssé érdekli Ukrajna területi szuverenitása és az Ukrajna megvédéséhez fűződő összatlanti érdek.

A háború kirobbanása előtt – kivételes politikai éleslátásról tanúbizonyságot téve – arról beszélt, hogy az oroszok „rendben fogják tartani a békét” a csapataikkal a megszállt kelet-ukrajnai szakadár részeken. És bár az invázió után visszatáncolt Putyin támogatásától, elnökként egyes orosz területi hódítások elismerését helyezné kilátásba a fegyverszünetért cserébe, Ukrajnát pedig az amerikai támogatás megvonásával zsarolná bele a megegyezésbe. Annak ellenére, hogy az ukrajnai konfliktusnak nyilván nincs könnyű megoldása, mértéktartó szakértők folyamatosan figyelmeztetnek arra, hogy „a területi realitások elismerése” – ahogy az a Krím 2014-es annexiója után is történt – Putyin számára csak Ukrajna felszámolásának egy újabb fázisához jelentene ugródeszkát.



Source link

You may also like

Leave a Comment