Focilázban ég az egész kontinens, és ha van valami, amihez minden magyar ért, az a labdarúgás, tehát a Kárpát-medencében fokozott a hangulat. Nálunk a családban is megvan a maga szertartása, apa, anya, gyerek felveszi a nemzeti mezt, ha játszik a csapatunk, bekucorodunk a tévé elé, hajrá, magyarok. A fiunk mezénél szokott lenni egy kis vita, mert neki három is van, saját, és naná, szoboszlais, abból még liverpoolos is, direkt úgy hozták a barátok a hétéves születésnapjára, abban is aludt.
Hétéves átlagos magyar gyerek, aki Dibusszal kel, Szoboszlaival fekszik, felmondja a válogatott névsorát, és az egyik mackóját Ádám Martinnak becézi. És én ezt nagyon is helyeslem.
Az asszony érti a lesszabályt, akkor szidja a bírót, amikor kell, meccsnézéskor teljes a családi harmónia. Mondjuk, ez így nem mindig igaz, Bajnokok Ligája esetén van egy kis törés ebben a harmóniában, a gyerek baráti nyomásra realmadridos, ősbarcásként ezt nehéz megemésztenem, de öreges bölcsességgel kezelem, hogyaszongya ez a dolgok rendje, magyarázom magamnak, a fiuk lázadnak az apák ellen.
A kölyök képernyős szocializációja is a focihoz köthető. A világbajnokság alatt, ötévesen döbbent rá arra, hogy van olyan mozgókép, amit nem lehet megállítani, ha ki akar szaladni valami halaszthatatlanul fontos dolgot azonnal elintézni, az ötévesek világa tele van ilyen azonnal elintézendő dolgokkal, és hát a játékosok a pályán ezt nem tudják megvárni. Akkor látott először élő tévéközvetítést, a foci így számára a kitüntetett idő játéka. Nem akármikor történő játék, rendelt ideje vagyon, az azonnal elintézendő dolgokat halasztani kell és lehet, a szurkoló a 12. játékos, nem mehet ki meccs ideje alatt megigazítani a lovagvár katonájának tegnapelőtt félrecsúszott pajzsát, mert munka van, hajtani kell a csapatért.
És ezt is helyeslem.
Egy átlagos futballmérkőzés és az Európa-bajnokság közötti különbséget onnan lehet lemérni, hogy mit tanult belőle a gyerek. Előbbiből azt tanulta, hogy a pályán cselezni, passzolni és köpni kell. Az Eb-ről meg azt, hogy a Himnuszt szívre tett kézzel is lehet énekelni.
És valahol a felszín alatt, a zsigeri fociimádatom környékén ezt szeretem a legjobban a futballban: lehet szivárványos a cipőd, lilarózsaszín a mezed, kezdéskor a nemzeti himnuszokat éneklik, a mérkőzés alatt a nemzeti lobogókat lengetik, az utolsó sípszó után nemzetként sírunk vagy nevetünk. Az Európa-bajnokság – egyébként a világbajnokság, más kontinensviadalok is – élő bizonyítékai annak, hogy az identitáspolitikai őrület ellenére a nemzeti közösségek élő, sok milliárd ember számára megélhető közösségek.
