Az elmúlt évtizedekben szinte páratlannak számító vereséget szenvedtek Németországban a kormánykoalíció pártjai az európai parlamenti választáson vasárnap, miközben toronymagasan győzött a konzervatív Kereszténydemokrata Unió (CDU) és bajor testvérpártja, a Keresztényszociális Unió (CSU) szövetsége, és előretört a szélsőjobb és a szélsőbal. A kormánykoalíció borzalmas eredményét látva az ellenzék már előrehozott választásokat követel, és a kormányzó pártokban is egyre látványosabbak a repedések, ezzel együtt nem valószínű, hogy a kormány a jövő év végén esedékes parlamenti választások előtt megbukna.
A németországi EP-választást a korábban Angela Merkel által vezetett kereszténydemokrata CDU-CSU pártszövetség nyerte a szavazatok 30 százalékával. Ők valamennyit javítottak a legutóbbi parlamenti- és EP-választáshoz képest, de érdemes megjegyezni, hogy korábban általában 35-40 százalék közötti eredményekkel nyertek választásokat, vagyis még most is kevesebben szavaztak rájuk, mint bármikor Merkel idején.
A második helyen a szavazatok 15,9 százalékával a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) végzett, ami nekik egyértelmű sikernek számít, még akkor is, ha fél éve 20 százalék fölé mérték őket a közvélemény-kutatásokban. Harmadik lett egy rekordalacsony, 13,9 százalékos eredménnyel Olaf Scholz kancellár Szociáldemokrata Pártja (SPD), negyedik pedig a legutóbbi EP-választáson még magabiztos második Zöldek (Grüne).
Németországban 2021 óta koalícióban kormányoz a Szociáldemokrata Párt, a Zöldek és a Szabaddemokrata Párt (FDP). A három párt a 2021-es parlamenti választásokon még a szavazatok 51,8 százalékát szerezte meg, mostanra viszont az akkori támogatottságuk több mint 40 százalékát elvesztették, és együtt is csak 31 százalékot értek el. Ez a világon bármilyen, parlamenti többséggel rendelkező kormánykoalíciónak brutális vereséget jelentene, és így van ez Németországban is, ahol a kormányzó pártok politikusai a választás óta keresik a választ kudarcukra.
De miért ilyen extrém népszerűtlenek? A Scholz-kormány már a 2021-es megalakulásakor el volt átkozva, a benne részt vevő pártok ugyanis úgy léptek koalícióra, hogy közben egymásnak homlokegyenest ellenkező dolgokat gondolnak a világról. A koalícióban ugyanis:
- a Zöldek és az SPD baloldali pártok, amelyek magasabb adókkal és hitelfelvétellel hajtanának végre jóléti reformokat, és valósítanák meg a gazdaság zöld átállását;
- miközben az FDP egy jobboldali párt, ami alacsonyabb adókat és az államadósság leépítését szeretné elérni, kevésbé törődve a társadalmi egyenlőtlenségekkel és a környezetvédelmi kérdésekkel.
A koalíciós kormányzás ennek megfelelően 2021 óta nem szól másról, mint hogy egymás terveit és elképzeléseit fúrja meg Robert Habeck zöldpárti gazdasági miniszter és Christian Lindner szabaddemokrata pénzügyminiszter. Ebben a felállásban nem sikerült túl jól kezelni sem az energiaválságot, sem az azután kialakult gazdasági válságot, amit a németek nem értékelnek túlságosan – ez már a januári gazdatüntetéseknél is látszott.
A három párt közötti feszültségek tavaly év végén egyszer már majdnem a koalíció végéhez vezettek, a mostani vereség után pedig mindegyik pártból megszólaltak azok a hangok, amelyek szerint csak azért szerepeltek rosszul, mert a koalíciós kényszer miatt nem tudják megvalósítani saját programjukat. A szociáldemokrata Axel Schöder szerint például azon az áron is át kell verniük az adósságfék megszüntetését az azt ellenző liberálisokon, ha az a koalíció végéhez vezet, amire a liberális Christian Lindner már kihangsúlyozta, hogy csak akkor maradnak a koalícióban, ha marad az adósságfék is.
A kormány vezetői viszont nem győzik hangsúlyozni, hogy se a kormány lemondása, se egy előrehozott választás nem jöhet szóba.
Átalakuló balszél
A kormánypártok kudarcos szereplése és az ellenzék előretörése mellett is történtek érdekes dolgok a német választásokon. A korábban stabilan 7-8 százalékos, de néha 10 százalék fölött szereplő posztkommunista-újbaloldali Baloldal nevű párt (Die Linke) most csúnyán leszerepelt, és a szavazatok csak 2,7 százalékát szerezte meg. A párt a legutóbbi parlamenti választáson 4,9 százalékos eredménnyel épp, hogy bejutott a Bundestagba, a mostani bukta viszont nem sok jót ígér nekik a jövő évi parlamenti választásokra.
A német EP-választás egyik nagy nyertese viszont a Linkéből kivált Sahra Wagenknecht Szövetség nevű, frissen alapított formáció, ami a szavazatok 6,2 százalékát megszerezve 6 képviselőt küldhet az Európai Parlamentbe. A többségében volt kommunistákból álló párt magát baloldali-konzervatívnak nevezi, ami a gyakorlatban békepárti/oroszpárti, NATO-kritikus, bevándorláskritikus, kapitalizmus-kritikus programot takar. Ők a tervek szerint az olasz Öt Csillag Mozgalommal alapítanak majd új frakciót az Európai Parlamentben. (A mostani szabályok szerint 23 képviselő kell hét országból egy új frakcióhoz, ebből együtt 14 képviselőjük lenne meg.)
Érdemes azt is számításba venni, hogy a Sahra Wagenknecht Szövetség úgy ért el országosan 6,2 százalékot, hogy Nyugat-Németországban gyakorlatilag sehol nem sikerült labdába rúgniuk. Kelet-Németországban viszont jellemzően 15 százalék körüli eredményeket értek el, amivel a legtöbb helyen az AfD és a CDU mögött a harmadik helyet szerezték meg – maguk mögé utasítva mindhárom kormányzó pártot, és az újbaloldali Linkét is.
Ez sok kérdést felvet azzal kapcsolatban, hogy milyen jövője lesz a baloldali pártoknak Kelet-Németországban, ahol eddig is szenvedtek a közhangulat jobbra tolódásától. Az, hogy a mostani eredményeket látva kihez húznak majd a szavazók, leginkább csak a szeptember 22-én a keletnémet Brandenburgban, Thüringiában és Szászországban tartott tartományi választásokon látszik majd.
Ezen kívül a 96-ból:
- 3 mandátumot szerzett a Szabad Választók nevű délnémet konzervatív-liberális párt;
- 3 mandátumot a páneurópai Volt;
- 2 mandátumot a PARTEI nevű viccpárt;
- és egy-egy mandátumot négy másik párt.
Nem minden sikerült tökéletesen az AfD-nek
Az AfD 15,9 százalékos eredménye komoly sikernek számít a pártnak, az országos második helyezés mellett azért is, mert 15 EP-képviselővel már az európai parlament egyik legnagyobb delegációját adhatják majd. Ehhez az eredményhez azonban rögös út vezetett: az AfD ellen idén tavasszal Németország-szerte tömegtüntetéseket szerveztek, listavezetőjük, Maximilian Krah pedig először orosz és kínai kémbotrányba keveredett, majd lenyilatkozta, hogy az SS nem minden tagja volt bűnöző. Emiatt az AfD-t azonnali hatállyal kizárták a szélsőjobboldali Identitás és Demokrácia (ID) európai parlamenti frakciójából, Krahot pedig pártja először eltiltotta a nyilatkozástól, majd megválasztása után nem vették fel az AfD európai parlamenti képviselőcsoportjába (vagyis kizárták onnan).
Az AfD sokáig küzdött, hogy levakarja magáról a szélsőjobboldali vagy neonáci bélyeget, de az utóbbi hónapok eseményei arra utalnak, hogy ez nem sikerült. Az európai politikában ugyanis egyre inkább egymásra találnak a mérsékelten euroszkeptikus és/vagy jobboldali populista pártok. Ők mostanra kipurgálták maguk közül az AfD-t, ezért felmerült, hogy olyanokkal kerülhet egy frakcióba, mint a Mi Hazánk és a görög neonácik. Azonban egyáltalán nem biztos, hogy lesz új szélsőjobboldali frakció, Krah kizárása után most épp úgy tűnik, visszakuncsorognák magukat az ID-be.
Az AfD eredményváróján ünnepelnek, középen a párt vezetői, Alice Weidel és Tino Chrupalla – Fotó: Annegret Hilse / Reuters
Németországon belül azonban nagyon is jól áll az AfD. A párt a nagyvárosokban sok helyen 10 százalék alatt teljesített, és Nyugat-Németországban vidéken is csak 15 százalék körül, Kelet-Németországban azonban annál jobban. A volt NDK területén kevés kivétellel minden választókerületben ők szerezték a legtöbb szavazatot, vidéken sok helyen 30-35 százalékos eredménnyel.
Ennek azért is van jelentősége, mert ősszel három keletnémet tartományban is regionális választásokat tartanak majd, amelyeken az AfD simán első helyen végezhet. Ha pedig a többi párt semmiképpen nem akarja majd őket hatalomba engedni, akkor muszáj lesz a kommunistáktól a kereszténydemokratákig tartó nagykoalíciókat alkotni – ami várhatóan csak tovább erősítheti majd a szélsőjobbot.
Mi lesz a Scholz-kormánnyal?
A választások utáni nagy kérdés az, mit kezdenek a kormánykoalíció tagjai az egymás elleni politizálásból fakadó krónikus népszerűtlenségükkel. Előrehozott választásokat várhatóan nem írnak ki, hiszen azt garantáltan elveszítenék, a liberális FDP pedig könnyen ki is eshetne a parlamentből.
Az SPD-ből és a Zöldektől jövő nyilatkozatok arra utalnak, hogy a két pártban sokan szeretnék, ha minden ellenkezésük ellenére valahogy le tudnák nyomni a liberálisokat, és a választásokig hátralévő másfél évben hitelből meg adóemelésből meg tudnának valósítani olyan jóléti reformokat, amelyekkel visszanyerhetnék népszerűségük egy részét. Az FDP-ből jövő hangok viszont arra utalnak, hogy ők ezt semmiképpen sem szeretnék, és jobboldali pártként éppen azzal építenének arcélt 2025-ig, hogy jobboldali intézkedéseket visznek át a kormányon.
De a kabineten belül máshol is vannak törésvonalak: a népszerűtlen Scholz szociáldemokrata védelmi minisztere, a rendkívül népszerű Boris Pistorius hónapok óta több kérdésben különvéleményeket fogalmaz meg, és Scholznál keményebb Oroszország-politikát követel. Pistoriust a többi párt támogatói közül is sokan szeretik, ezért az SPD-ben mostanában megjelentek olyan hangok, amelyek már Scholz fejét követelik, és Pistoriust neveznék ki kancellárnak.
Ők a mostani választási kudarcot látva várhatóan vérszemet kapnak majd, és meggyőzően tudják prezentálni, hogy egy 2025-ös megalázó vereséget csak Scholz leváltásával lehet elkerülni. Kérdés azonban, tudnak-e ehhez elég erőt gyűjteni, mert a nyilvánosságban
egyelőre a zöldek és a liberálisok is kiálltak Scholz mellett, és még a kritikus hangok is csak azt hangoztatják, hogy Scholznak végre össze kéne szednie magát.
A legvalószínűbb forgatókönyv persze az, hogy nem történik semmi, és a hármas koalíció kihúzza a ciklusból hátralévő másfél évet, reménykedve abban, hogy a gazdasági helyzet javulásával és az ellenzék esetleges ballépéseivel legalább minimálisan népszerűbbek tudnak majd lenni. A mostani választási eredmény azonban nem kedvez egyik pártnak sem: azzal, hogy az AfD lett Németország második legerősebb pártja, a CDU/CSU joggal prezentálhatja magát a szélsőjobbal szembeni meghatározó politikai erőként. A baloldali pártok szavazói már a mostani választáson is tömegesen szavaztak át a kereszténydemokratákra, az eredményeket látva pedig még többen juthatnak arra, hogy csak ők tudják megállítani az AfD-t.
Nagy kérdés tehát, hogy maradása esetén a Scholz-kormány a következő másfél évben fel tud-e mutatni valami újat a választóknak, vagy ugyanezzel a tétlenséggel várják majd, hogy 2025-ben lenyomják őket az egymással versengő jobboldali pártok. Ha ez utóbbi történik meg, akkor jövő ősszel nem sok jót remélhetnek majd.
